Ezzel 👁 látok , ezzel 👁 is, ezzel 👂 hallok , ezzel 👂 is, ezzel 👃 érzek illatot , ezzel 👄 mindent kóstolok, mindent el is mondhatok . Ezzel 🤲 fogok , ezzel 👣járok , boldoggá csak ezzel 💗 válok …
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy bohóc.
Ez a bohóc vásárról vásárra járt, búcsúról búcsúra és szórakoztatta az embereket, senki nem tudott úgy bukfencezni, úgy cigánykerekezni, mint ő. Amikor kibufkencezte és kicigánykerekezte magát, akkor köteleket feszített ki a fák közé és ott mutatványozott. Színes labdákat dobott fel az égre és mindig mindet elkapta, de nem csak ezt tudta, hanem tudott vidám történeteket mesélni, és akik hallgatták, nem bírták abbahagyni a nevetést. Újra meg újra elmeséltették a történeteket, de még ennél is többet tudott, tudott állathangokat utánozni, tudott röfögni, kukorékolni, nyávogni, s miközben énekelt, táncolt, dobálta a színes karikákat meg ugrabugrált, még röfögött, nyávogott és kukorékolt is hozzá. Mondom nektek, jó bohóc volt. És az emberek hatalmasakat nevettek ott, ahol megjelent. Még a királyok, a grófok és a hercegek is elhívták az udvarukba, hogy mulattassa és szórakoztassa őket. Hát így élt ez a bohóc, vándorolt egyik helyről a másikra.
Aztán egyszer csak elkezdte őt emészteni valami belülről. Ment a hegyi utakon, húzta maga után a kicsi kordélyát, és egyre csak rágódott magában.
- Édes jó teremtőm, mit mondok majd neked, ha egyszer majd eléd kell állnom? Mit mondok majd neked, ha megkérdezed tőlem, hogy mire volt jó az életem? Mit mondok majd akkor, hogy kukorékoltam, nyávogtam, röfögtem egész életemben, azt, hogy végig bohóckodtam minden napomat, és hogy kinevettettem magam az emberekkel? Édes jó Istenem, mit mondok majd neked?
Egyre többet morfondírozott ezen a bohóc és egyre inkább megkeseredett a gondolatai miatt. Telt múlt az idő, múltak az évek és a bohóc megöregedett. Aztán egy napon, a délutáni sétája közben, amikor újra és újra ezek a gondolatok gyötörték, éppen egy kolostor előtt ballagott el, nézte a kertben a szerzeteseket, ahogy dolgozgatnak és hallotta, ahogy énekelnek. Akkor eszébe villant valami:
- No, hát a szentéletű atyák bizonyára tudják, hogyan kell helyesen élni. Ha befogadnának maguk közé, talán megtanulhatnám tőlük és akkor majd én is nyugodt lélekkel állhatnék az Úr elébe.
Nem is sokat teketóriázott, bezörgetett a kapun, a szerzetesek pedig ajtót nyitottak és ő elmondta, mi járatban van. A szerzetesek megörültek neki, maguk közé fogadták. Attól fogva ott élt, és tette, amit rábíztak. Nagyon szorgalmas volt, iparkodott, mindent megtett, imádkozott, énekelt velük, aztán egyszer csak itt is elkezdte valami emészteni és rágni belülről. Egyre fogyott, sápadt és sorvadozott.
- Édes jó istenem, mi lesz velem? Még a miatyánkkal csak-csak elboldogulok, de én egyetlenegy szent zsolozsmát, egyetlenegy szent éneket sem tudok megjegyezni és egyáltalán nem értem, hogy miről beszélnek a szerzetesek. Nem tudom, hogy mit, mikor, hogyan kell tennem, és attól félek, hogy előbb-utóbb majd ők is rájönnek erre és elkergetnek maguk közül. Mi lesz akkor én velem, hogyan állok majd eléd? Mit mondok neked? Elmondom, hogy röfögtem, nyávogtam, kukorékolta egész életemben? Hogy mulatattam az embereket? Jaj, mi lesz velem?
Attól kezdve már enni sem tudott. Sétálgatott a kertben és a bánat egyre inkább emésztette.
Egyszer eljutott a kolostor legeldugottabb sarkába, ott állt egy réges-régi Mária szobor. Azt gondolta, hogy megáll előtte és szépen megkéri, hogy mondjon neki valamit.
Így is tett, ettől kezdve minden nap kiosont a kolostorból, odament a kertbe, és ott álldogált a Mária szobor előtt. Talán történt is valami, nem tudom, mert amikor este visszaért a kolostorba, csapzott volt és alig állt a lábán. A szerzetesek meg nézték, hogy a bohóc haza érkezik, nem eszik, nem iszik, szinte összeesik, ahogy belép a kapun, nem tudták elképzelni, mi történhet vele. Ez így ment másnap is, harmadnap is és egyre inkább aggódni kezdtek érte. Hol jár ez a bohóc, mit csinál, és miért úgy érkezik minden nap haza, hogy alig áll a lábán? A szerzetesek vezetője kiadta a parancsot:
– Holnap követni fogjuk, megnézzük, hogy hol jár ez a bohóc és mit csinál. És így is tettek.
Amikor másnap délután a bohóc megint elindult a kolostorkert sarkába, óvatosan követni kezdték, fáról fára haladtak és nézték, mi történik.
Amikor a bohóc odaért a Mária szobor elé, megállt előtte. Meghajtotta magát, aztán elkezdett röfögni, meg kukorékolni és nyávogni, aztán köteleket feszített ki két fa közé és azokon ugrált. Színes labdákat kezdett dobálni az ég felé és elkapta és közben hatalmasakat nevetett. Aztán bukfencezni, cigánykerekezni kezdett és egészen addig így tett, amíg a kimerültségtől össze nem rogyott. Amikor ott feküdt ájultan a kertben, a Boldogasszony szobor megmozdult, és lelépett a talapzatról. Odament a bohóchoz, az ölébe vette, simogatni kezdte, még a kék kendőjét is leoldotta magáról és azzal törölgette a bohóc izzadt homlokát. Amikor a bohóc kicsit magához tért, akkor a Boldogasszony visszaszállt a talapzatra és ott állt tovább mozdulatlanul.
A szerzetesek mindezt látták, visszasiettek a kolostorba és megvárták, míg a bohóc hazatér. Adtak neki enni, inni, aztán lefektették. Amikor már csend volt a kolostorban, a szerzetesek vezetője felállt és azt mondta a többieknek:
- Barátaim, ma csodát láthattunk, az élet csodáját. A szép szeretet édesanyja megtanított ma nekünk valamit. Megtanította, hogy sem ő, sem a teremtő nem arra kíváncsi, hogy mit nem tudunk, hanem mindkettőjüket csak az érdekli, hogy mit tudunk és amit tudunk, azt az életünkben jó szívvel tettük-e?
Hagyjuk ezt a bohócot röfögni, nyávogni, csilingelni, színes labdákat dobálni és tegyük mi is azt, amit örömmel és jó szívvel ebben a világban tehetünk.
Hát azóta ez a bohóc most is vidám történeteket mesél, ugrándozik, és színes labdákat dobál az égig, de végre: boldog.
Így volt, mese volt, amit mondtam, igaz volt, és amíg ezt a mesét mondtam, 3 aranyalma hullott alá az égből, egy nekem, aki a mesét mondtam, egy neked, aki mesét meghallgattad, egy pedig annak, aki most is az úton vándorol.
